Sosem hagyunk fel azzal, hogy történelmet írjunk

1978-ban egy februári estén a HBCU Tennessee State University női váltócsapata, a Tigerbelles 1:38.5-ös idővel világrekordot állított fel a 4x200 méteres váltóversenyen. Ezen a versenyen született meg a Nike által szponzorált főiskolai vagy profi csapatok legelső világrekordja, melyet a Deborah Jones, Brenda Morehead, Chandra Cheeseborough és Ernestine Davis alkotta, kizárólag fekete nőkből álló csapat állított fel.

Egy kis, gyenge finanszírozású, hagyományosan fekete egyetem számára a világrekord óriási diadal volt. A Tigerbelles számára azonban csak egy pillanatképet jelentett egy olyan gazdag örökségből, amely nem csak a IX. cím előtti korszakban elért atlétikai fölényt, hanem a polgárjogi mozgalom és a női sportolók érdekében folytatott aktivizmust is magában foglalja.

„[A Tigerbelles] valószínűleg a sport területének és a fekete nők világának egyik legkülönlegesebb része” – nyilatkozta az egykori Tigerbelle, Martha Watson a The Guardiannek 2021-ben. Watson a 60-as évek végén versenyzett a Tigerbelles csapatban, és zsinórban négyszer jutott ki az olimpiára, majd 1987-ben bekerült a Nemzeti Atlétikai Hírességek Csarnokába.

A Tigerbelles hivatalosan Mae Faggs Starr – akit a „Tigerbelles anyjaként” emlegetnek – és Ed Temple edző közötti partnerkapcsolat révén jött létre az 1950-es évek elején.

Faggs Starr 20 évesen megnyerte a 4x100-as váltóversenyt a világ színpadán. Rögtön ezután Temple beszervezte őt a vadonatúj atlétikai programjába a Tennessee Állami Egyetemen, annak ellenére, hogy a IX. cím előtt gyakorlatilag nem léteztek női atlétikai ösztöndíjak. A TSU-n Faggs Starrhoz csatlakozott a pálya ikonja, a fiatal, Tennessee-i születésű Wilma Rudolph, aki 1960-ban az első olyan női sportoló lett, aki három aranyérmet nyert egyetlen olimpián.

A Faggs Starrhoz és Rudolphhoz hasonló nők vállán a Tennessee State egy sportdinasztiát épített.

A teljesítmény azonban csak az egyik aspektusa volt a Tigerbelles programjának. Temple célja az volt, hogy az oktatás és az atlétika összekapcsolásával segítsen a diákjai felemelkedésében, ami a Tigerbelleszel szélesebb körű társadalmi változásokhoz vezethetett. A U.S. Track and Fieldnél töltött ideje alatt Temple 40 női olimpikon edzője volt, akik mindannyian főiskolai diplomát szereztek.

„Ed Temple az atlétika nagyja volt számomra – mondta a Nike Trained podcastjében az egykori Tigerbelle, Chandra Cheeseborough. – Ő nyitotta ki a kapukat a női atlétika előtt. Apaként tekintettem rá, és nagyszerű jelleme volt.”

„Temple edzőtől az oktatás fontosságát tanultam el – mondta Cheeseborough. – Mindig azt mondta, hogy az atlétika kinyitja az ajtót ugyan, de az oktatás az, ami nyitva tartja.” Cheeseborough végül 1994-ben kezdte meg vezetőedzői karrierjét a TSU-nál, majd később a női és férfi atlétika igazgatójává lépett elő, és jelenleg is ezt a pozíciót tölti be.

Ez az oktatás aktivizmushoz vezetett, mivel a Tigerbelles tagjai a Jim Crow-törvények idején, az Egyesült Államok déli részén nőttek fel. Gyakran saját bőrükön tapasztalták meg az előítéleteknek ezt a sajátos amerikai formáját. Egyszer egy buszsofőr nem volt hajlandó elvinni őket egy fontos selejtezőre a texasi Abilene-be. Egy másik alkalommal a New York és Tennessee közötti útvonalon a feketéknek nyitva álló létesítmények hiánya miatt 22 órán át kellett utazniuk egyhuzamban a Madison Square Gardenig.

Az igazságtalanságok ellenére, amelyekkel a Tigerbellesnek az út során szembe kellett néznie, a csapat következetesen helytállt, és minden mérkőzésen remekelt.

Nem csak az a figyelemre méltó, hogy a Tigerbelles legyőzte a versenytársait, hanem az is, ahogyan ezt a csapat elérte. A színes melegítők, a legmodernebb stoplis cipők és a minden részletében tökéletes haj és smink révén a Tigerbelles felejthetetlen látványt nyújtott, bárhol is versenyeztek.

„Az emberek azt hitték, hogy Flo-Jo volt az első, aki teljes sminkben versenyzett, de mi voltunk azok!” – mondta Cheeseborough.

Az esztétika fontosságának a Tigerbelles számára fontos történelmi előzménye volt. Az 1964-es tokiói olimpián Wyomia Tyus aranyérmet nyert 100 méteres sprintfutásban. 1968-ban újra megtette, és ő lett az első atléta, nemtől függetlenül, aki ismételten elnyerte címét a világ leghíresebb futóversenyén. Győzelme azonban csak mellékes volt az aznapi diszkrét tiltakozásához képest, amikor a csapat által előírt fehér rövidnadrágot sötét tengerészkékre cserélte, és ezzel a Tigerbelles örökségét és esztétikáját összekapcsolta a politikai fellépéssel.

„Nem a dicsőségért vagy hasonlókért csináltam – nyilatkozta Tyus a The Guardiannek 2021-ben. – Csak önmagamért tettem, mint személy, mint emberi lény. Az érzéseim adták rá az okot és az, ami a világban történt, valamint ahogyan az emberek a nőkkel – különösen a fekete nőkkel – bántak.”

Két nappal Tyus 100 méteres győzelme után John Carlos és Tommie Smith magasba emelte fekete kesztyűs öklét a dobogón a híres, emberi jogokért rendezett tüntetésükön. Bár Tyus tagadta, hogy szerepet játszott volna a tiltakozásukban, amikor néhány nappal később aranyérmet nyert a 4x100 méteres távon, szolidaritása jeléül Smith-nek és Carlosnak ajánlotta érmét.

Ezek a nemzetközi tapasztalatok felnyitották a Tigerbelles szemét. „Az olimpia megismertetett a való világgal – mondta Willye White sportoló. – Az első olimpiám előtt azt hittem, hogy az egész világ keresztégetésekről és lincselésekről szól. 1956 után rájöttem, hogy két világ létezik: Mississippi és a világ többi része.”

A Tigerbelles atlétikai hagyományai a IX. cím korszakáig nyúlnak vissza, de még mindig kevesen tudnak a hatásukról. Ezek a nők gyökeresen átformálták az atlétika világát, és továbbra is gyűjtik az egyetemi bajnoki címeket, és küldenek atlétákat nemzetközi versenyekre. Nyolc Tigerbelles szerepel a Nemzeti Atlétikai Hírességek Csarnokában: Mae Faggs Starr, Wilma Rudolph, Wyomia Tyus, Chandra Cheeseborough, Edith McGuire Duvall, Willye White, Madeline Manning Mims és Martha Watson.

A Nike és a Tigerbelles közös történelmének megünneplésére a Tennessee állambeli Memphisben található Nemzeti Polgárjogi Múzeumban a Tigerbelles emlékére egy nagyméretű installációt állítottunk ki. A mű egyedi futóstoplikból áll, amelyek azt az ikonikus fényképet idézik fel, amelyen a Tigerbelles 1978 júniusában, az AAU országos atlétikai bajnokságon a célvonalon halad át. Méretét és időtálló anyagát kifejezetten azért választottuk, hogy örökségük örökre látható maradjon.

Anna Cockrell olimpiai gátfutó és aktivista szerint az ő generációja kifejezetten az előnyére tudja fordítani ezt a gazdag örökséget. „Az, ahogyan a pályán és az Egyesült Államok külföldi képviselőiként a szerepüket kamatoztatták, majd visszatekintettek a saját közösségükre, ahonnan jöttek, rendkívül mély benyomást keltett bennem – mondja. – Visszatekintettek, és hallották, hogy az emberek azt mondják: »Meg tudom csinálni. Így fogok hozzálátni.« Látják a hullámhatást. Én ennek a munkának és törekvésnek a leszármazottjaként tekintek magamra.”

Miközben a Nikenál visszatekintünk első 50 évünkre, úgy ítéltük meg, hogy a Tigerbelles története nemcsak a közös történelmünkben, hanem az amerikai sport történetében is kiemelt helyet érdemel.

„Másképp álltál a dolgokhoz, mert tudtad, hogy nagyszerű nők sorából származol, akik között Wilma Rudolph-on kívül mások is vannak – mondta Davis. – Ők kövezték ki az utat. Mi pedig futva haladunk rajta előre.”