Az adrenalin vonzásában: Leonora Manzano túlpörgetett életet élt, amíg fel nem fedezte a futást

Mexikóvárosban nem kis kihívás a futás. Először is ott a komoly magasság: a város 2200 méterrel a tengerszint felett fekszik. Aztán ott van a hőség, a szmog, a sűrű fogalom és 22 millió ember. Így aztán Leonora Manzano helyi futó a zsúfolt városi utcák helyett néha a környező nemzeti parkok ösvényeit választja az edzéshez. A kedvence a Mexikóvárostól három órányira levő Nevado de Toluca nemzeti park, amelyet egy régen kialudt vulkán területén hoztak létre, és ahol először jött rá arra, hogy mennyire szeret futni. Leonora ma is visszajár ide, amikor csak teheti.

Egy verőfényes kora reggelen elkísértük szokásos körére a buja zöld erdőben, hogy megkérdezzük, hogyan befolyásolta a futás a felnőtt életét.

Húszéves koromban ösztöndíjjal tanultam a főiskolán, muszáj volt jó jegyeket szereznem, a stresszt pedig bulizással és túlzásba vitt ivással próbáltam oldani. Ez az életstílus megbosszulta magát. Az első figyelmeztető jel a gyomorfekély volt, amit nem vettem komolyan. Nem sokkal később rendkívül fájdalmas arcbénulást kaptam. Rengeteg orvosnál jártam, amíg rá nem találtam Juan Garcíára, aki akupunktúrával kezelt. Elmondta, hogy életmódváltásra van szükségem, és meghívott a futócsapatába. Kezdetben elhessegettem az ötletet, de az egyik kezelés után végül azt mondtam neki, hogy jövök neki eggyel. Pár nappal később felhívott, és azt mondta: „Emlékszel, hogy jössz nekem eggyel?” Megkért, hogy másnap tartsak vele és [futó] csapatával Nevado de Tolucába. Ez az élmény aztán megváltoztatta az életemet.

A futás segített rádöbbenni arra, hogy mennyire fontosak az emberi kapcsolatok, hiszen viszonylag kevés időt tölthetek a családommal, így aztán próbálok csak rájuk koncentrálni, amikor együtt vagyunk. Amikor a gyerekeimmel vagyok, nincs telefon, nincs edzés, nincs semmi: csak rájuk koncentrálok. Ezt a fegyelmezettséget, és az adott pillanatban való elmerülés örömét, a futásnak köszönhetően tanultam meg. A személyes életemben az is nagyon fontos volt, hogy már nem kellett azt az adrenalinlöketet hajszolnom, amelyet korábban a bulizás és az ivás adott, hiszen rátaláltam egy másik forrásra, amelyik nem jár hátrányokkal. Ez óriási pozitív változást hozott. Emellett természetesen felbecsülhetetlen értékű az a kapcsolat, amely edzés közben a természettel épült ki.

Egyiket sem szeretem jobban, a maga módján mindkettő különleges és fontos. Ami a technikát illeti, a terepfutás állóképességet és erőt ad, de az aszfalton való futás trükkjeit is fontos ismerni, hiszen a versenyek többségét városi környezetben rendezik.

A természetben fantasztikus dolgokat lát az ember. Emlékszem, egyszer Querétaróban futottunk, a Sierra Gordánál, és a sziklák közt rohanó folyó hangja egyszerűen fantasztikus volt. Szinte el sem hittem, hogy az a szerencse ért, hogy hallhatom a folyó robajlását, miközben ott vagyok, ott futok mellette… A természet gyönyörű, de az utcákon futva a várost felfedezni is különleges élmény. Szeretem nézni, ahogy az utcai árusok hajnalban kipakolnak, amikor pedig visszafelé futunk, már javában szolgálják ki az irodába siető ügyfeleket. Páratlan élmény végignézni, ahogy a város minden reggel újjászületik.

Vannak napok, amikor azt mondom: „A fenébe, ma tényleg nincs kedvem felkelni, de megígértem a barátaimnak, hogy ott leszek.” És esküszöm, a világon bármit le lehet mondani, de az edzéseket nem lehet kihagyni. Amikor megegyezel valakivel abban, hogy reggel hatkor találkoztok, ez a szerződés szent és sérthetetlen. Nem hagyhatod cserben őket. Futás közben fontos dolgokat osztunk meg egymással önmagunkból és az életünkből, és az teszi igazán különlegessé, hogy azt csináljuk, amit a legjobban szeretünk, valakivel, aki ugyanígy érez. A végén néha többet osztunk meg a futótársakkal, mint a saját családunkkal!