Szemben a sztereotípiákkal: Egy mexikói rögbijátékos dacol az elvárásokkal

Képzelj magad elé egy rögbijátékost. A legtöbb embernek nem egy fiatal nő jut először eszébe. María Pruijn igyekszik ezen változtatni. A Mexikóvárosból származó 22 éves fizikoterapeuta-gyakornok ledönti a felszínes feltételezéseket, és leszámol a mindennapi szexizmussal. A felhúzott szemöldökök csak tovább fűtik María küldetését, hogy bebizonyítsa a világnak, hogy minden nő – testalkattól függetlenül – megtalálhatja a helyét a sportban.

Maríával a csapata földpályáján találkoztunk egy esős edzés után. Miközben elpakolta a felszerelését, arról beszélgettünk, hogyan segített neki a sport jobban megérteni, hogy ki is ő valójában, és mi a szerepe a világban.

A leggyakoribb reakció a döbbenet – nem feltétlenül negatív megdöbbenés, hanem inkább „nahát, alig hallottam még erről a sportról, nem is tudtam, hogy lányok is játsszák”. Szerencsés vagyok, hogy a szüleim támogattak benne, amikor elkezdtem. Tudom, hogy vannak olyan lányok, akiknek ez nehézséget okozott, mert az apukájuktól azt hallották, hogy a sport férfiaknak való.

Megfigyeltem ugyanakkor, hogy az emberek azt feltételezik, hogy a testfelépítésem nem megfelelő a rögbihez; azt gondolják, hogy majd ketté török a pályán. Amikor azonban elkezdesz játszani, rájössz, hogy önmagában egyik testalkat sem jelent hátrányt. Szinte mindenki beleillik egyik vagy másik posztba, ha megfelelő stratégiával és elég keményen edz.

Az elsődleges posztom irányító. A rögbiben csapatonként 15 játékos játszik: nyolc csatár és hét hátvéd. A hátvédek sprintelnek a legtöbbet, blokkolják a többi játékost, és passzolják a labdát; ehhez képest a csatárok több fizikai kontaktussal játszanak, és sokszor ütköznek a többi játékossal. Az én posztom úgymond összekapcsolja a csapat két részét.

2009-ben hallottam először a rögbiről. Egy moziban néztük az Invictus című filmet [amely arról szól, milyen hatással volt a Rögbi Világkupa Dél-Afrikára az apartheid után]. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de miközben néztem a vásznon a játékot, az gondoltam magamban, hogy „nahát, ezt ki akarom próbálni!” A filmben csak férfi játékosok voltak, úgyhogy arra gondoltam, hogy talán nem is létezik a sportág női verziója. Aztán évekkel később, amikor elkezdtem a középiskolát, a rögbi volt az egyik választható sport, úgyhogy jelentkeztem, és ott ismertem meg az egyik barátomat, akitől megtudtam, hogy az iskolán kívül van egy edző, aki szeretne lánycsapatot alakítani, amely Mexikóvárost képviselné.

Volt korábban több is, de most itt edzünk. Nem ideális, mert nem rögbire tervezett pálya, nem füves, és nincsenek szekrények a táskáknak és a felszerelésnek, de ez a legolcsóbb, amit találtunk, és itt akár mindennap edzhetünk. Ráadásul biztonságos környéken van, és jó a tömegközlekedés. Mivel kizárólag lányokból álló csapat vagyunk, ezért fontos, hogy biztonságban érezzük magunkat, amikor elhagyjuk a pályát, és ne kelljen túl sokat sétálunk a sötétben, hogy elérjük a metrót. Ami pedig a mai esőt illeti, igyekszünk optimistán hozzáállni. Amikor meccsre megyünk, és füves a pálya, meg süt a nap, azt gondoljuk magunkban, hogy „ez gyerekjáték lesz!”, mivel általában sokkal rosszabb körülmények között edzünk.

Mert ügyesnek érzem magam benne, és ez erőt ad. Ott van bennem a tudat, hogy képes vagyok gyorsabban futni, hogy senki sem fog utolérni, senki sem fog lelökni, és képes vagyok valakit keményen leszerelni. Az, hogy megtapasztalhattam a fizikai képességeimet, önbizalmat adott ahhoz, hogy más típusú célokat is kitűzzek az életemben. Mindig is vékony voltam, ezért nagyon izgalmas és hálás érzés, hogy most hirtelen elmondhatom magamról, hogy „képes vagyok leszerelni bárkit, és senki sem tud leszerelni engem”, vagy hogy „bármire képes vagyok, és semmi sem állíthat meg”.

Annyi mindenben, különösen azért, mivel csapatsportról van szó. Arra szoktam gondolni, hogy én akár ezerszer is jobban játszhatok, mégsem jelent semmit, ha azzal nem segítek a csapatomnak. Ráadásul megtanultam átültetni ezt a gondolkodásmódot az életem minden területére. Azért szeretnék jó ember lenni, hogy hozzátegyek a világhoz, nemcsak azért, hogy vállon veregethessem magam, amiért jó vagyok. A rögbiben csapatmentalitás nélkül semmit sem tudunk elérni.