Amikor Giulia térde megsérült egy jelentős mérkőzésen, összeomlott. Majdnem egy évbe telt, amíg újra a csapattal játszhatott. A kórházi ágyban fekve Giulia érezte, ahogy átjárja a szomorúság. A visszatérés nagyon távolinak tűnt.

A fizikoterápia első pár hetében csak arra tudott gondolni, milyen izgalmas lesz visszatérni a pályára. De történt valami jó is.

„Rájöttem, hogy képes vagyok harcolni, és már sokkal magabiztosabb vagyok.”

Volt egy betegtársa. Egy csapattársa, aki vele egyidőben sérült le. Lassanként a két fiatal nő összebarátkozott, és együtt ünnepelték meg felépülésük lépéseit: amikor újra tudtak rendesen járni, majd futni, majd ugrani.

Együtt látogattak el a csapatuk hazai és idegenbeli meccseire, és a partvonalról drukkoltak. Akárhányszor gólt lőttek a németek, a játékosok a pályáról Giuliához futottak, hogy bevegyék a csoportölelésbe, így az egész csapat együtt ünnepelt.

A rehabilitációs kezelés utolsó pár hónapjában Giulia és az edzője egy mérőszalagot függesztettek fel, amelyről minden kezelés után levágtak egy-egy centit. Nyissz, nyissz, nyissz. Ekkor kezdtek gyorsabban telni a hetek. Végül Giulia orvosai beleegyeztek, hogy részt vehet egy meccsen – először a sérülése után, amivel kimondhatatlan örömet szereztek neki. Természetesen az első ember, akinek elmondta az örömhírt, a vele együtt lábadozó csapattársa volt.

Varázslatos nap volt. Giulia azon kapta magát, hogy egészen apró dolgoknak is örül, amelyek fel sem tűntek neki a sérülés előtt, például annak, hogy a mezét meglátta kiakasztva az öltözőben.

„Gondolatban már ezerszer elképzeltem” – mondja. „De ez még az álmaimnál is százszor szebb volt.”

Giulia és a barátnője most már újra együtt játszanak a pályán, és erősebbek, mint valaha.