Fran nem volt hajlandó elmenni az első futballedzésére. Egy edző vette észre Frant, ahogy az iskolában játszik, és meghívta egy edzésre a csapatával. A csapatban azonban minden gyerek idősebb volt a hétéves Frannél, így ő nagyon izgult.

Fran anyukája türelmes volt. Tudta, hogy Frannek csak egy kis bátorításra van szüksége. Meggyőzte őt, hogy csak próbálja ki, és az első alkalom után már rá is érzett az ízére.

„Minden alkalommal, amikor gólt szerzek, úgy ünneplek, mint amikor még kislányként játszottam a parkban.”

Fran széles vigyorral az arcán, pillanatok alatt tökéletesítette a passzolást, a cselezéseket és a kapura rúgásokat. Az anyukája nagyon szerette nézni, ahogy focizik, Fran pedig nagyon szerette, ahogy az anyukája visszamosolyog rá a lelátóról. Ahogy Fran nőtt, minden egyes győzelmet együtt ünnepeltek. Fran anyukája az egyik születésnapján adott neki egy üdvözlőlapot, amelyben az állt, hogy ő biztos benne, hogy egy nap majd a világ nagy tornáin fog játszani.

„Szerintem tényleg úgy gondolta, hogy profi játékos leszek” – mondta Fran. „Tudta, hogy nagyon szeretem ezt csinálni.”

De amikor mindössze 14 éves volt, Fran váratlanul elveszítette az édesanyját. Annyira hiányzott neki, hogy abbahagyta a futballozást. Kivel ünnepelhette volna meg a győzelmeket? Ki segített volna neki átvészelni a nehézségeket? Fran félretette a cipőjét, a térdvédőjét és a labdát. Túlságosan fájt neki.

Egy napon azonban Fran egyik barátja megkérte őt, hogy játsszon egy amatőr ligában. Fran még mindig szomorú volt, de néhány barátságos mérkőzés után érezte, hogy készen áll folytatni az útját az álma, a profi játékossá válás felé.

Még ha az anyukája nincs is vele, Fran tudja, hogy büszke lenne rá. Elvégre már két nagy világbajnokságon is játszott, ahogyan azt az édesanyja megjósolta.