Jó társaságban: Eyekonz

Harminc lány sorakozik fel egy egészalakos tükör előtt az észak-philadelphiai Mander játszótéren. Egyenként felváltva lépnek a tükör elé, miközben edzőjük, Jazmine A. Smith (Jaz edző) arra biztatja őket, hogy „nézzenek szembe magukkal”, és mondjanak pozitívan megerősítő mondatokat. Az edzés addig nem kezdődhet el, amíg ezt nem teszik meg.

Ez egy önbizalom-építő technika az Eyekonz Sports nevű lacrosse- és gyeplabdaligában, amelyet Jaz edző azért alapított, hogy a Philadelphia környékbeli lányokat szolgálja, és hogy több színes bőrű nő játszhasson egy többnyire fehérek által dominált sportágban.

Ezen a hétköznap estén a csípős levegő jelzi az ősz kezdetét, ami normális körülmények között egybeesik az új tanév kezdetével. De a Covid-időkben sok lánynak csak ezek az edzések jelentik a való életben történő érintkezést. Az 5 és 18 év közötti lányok elkezdenek köröket futni – az idősebb lányok vezetnek, a fiatalabbak hátul téblábolnak –, amíg utasítást nem kapnak, hogy kor szerint két csoportba sorolják magukat. Ahogy a barátnők közötti halk csevegés hangja felcsendül, Jaz edző hirtelen félbeszakítja. „Az odafigyelés mi?” – kérdezi. „Élet vagy halál” – felelik egybehangzóan.

A most 43 éves korábbi gyeplabda- és lacrosse-játékos Smith a városban felnőve gyakran az egyetlen fekete lány volt a csapatában. Évekkel később, amikor egy helyi klubcsapat edzője volt, rájött, hogy a pályán a sokszínűség helyzete egyáltalán nem javult. „Úgy éreztem, semmi sem változott” – mondja. „Ez nevetséges.” 2019-ben a színesbőrű női sportolók a divízió 1-es lacrosse-játékosok mindössze 16 százalékát tették ki. Két százalékuk volt fekete.

Az idősebb lányok elkezdik a bölcsős gyakorlatokat – vagyis futva egyensúlyozzák a labdát a bot kosarában. A zöldebb újoncok közül néhányan a földre szórják a labdákat. A 15 éves Nyobi Murphy azonban oda-vissza sprintel, magabiztosan markolva a botot. A közelben a 18 éves Ayanna Reese, a kapus, a csapat következő gyakorlatára készíti elő a felszerelést. Később, amikor a lányok párban gyakorolják a labdák felvételét a földről, a 15 éves Erin Mobley helyben fut, hogy az egyik fiatalabb játékos mellett maradjon és bátorítsa, mert látja, hogy küzdelmesen manőverezik a botjával. Nyobi, Ayanna és Erin a csapat oszlopos tagjai. Ez a három fiatal nő testesíti meg mindazokat az eszméket, amelyekért az Eyekonz létrejött: a játék, a csapat, a közösség és önmaguk iránti elkötelezettség.

A nők közötti összetartásról, a pozitív megerősítésekről és az előítéletek leküzdéséről beszélgettünk.

Nyobi: Mindannyian egyformák vagyunk: mindannyian afroamerikai lányok vagyunk, akik szeretik ezt a sportot, játszani akarnak, és domináns játékossá akarnak válni benne. Jaz edző mindig azt szokta mondani, hogy az őseink vállán állunk, amikor ezen a pályán játszunk. Azzal, hogy testvéreknek hívjuk egymást, mindannyian úgy érezzük, hogy ugyanazoktól az ősöktől származunk, és úgy kell együtt dolgoznunk, mintha egy család lennénk.

Jaz edző: A programunk egész évben tart, így amikor csak valaki csatlakozni akar, csatlakozhat. Kialakítottunk egy pártfogói pajtásrendszert, hogy az újoncok ne érezzék magukat elszigetelve. Egy új csapatba való belépés után sokat azért lépnek ki, mert nem ismernek senkit. A pajtások végigkísérik az újoncokat, bemutatják őket a többieknek, így az újak onnantól kezdve bemelegednek, és belerázódnak a csapatba.

Nyobi: Erin, mi nem voltunk korábban pajtások?

Erin: Szerintem én itt már mindenkinek voltam a pajtása.

Mindenki: Az „én vagyok” kezdetű megerősítések.

Nyobi: Ezzel a hagyománnyal igyekszünk növelni az önbizalmunkat a pályán. Jaz edző feltartja ezt a hosszú tükröt, nekünk pedig bele kell néznünk, a lehető legkomolyabban, és azt kell mondanunk magunknak: „én… vagyok”. Lehetsz például erős, gyönyörű, vadállat vagy a természet ereje. Ez Jaz edző kedvence.

Azt veszem észre, amikor új emberek csinálják, hogy általában már eleve van valamilyen önbizalmi problémájuk, és nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy komolyan elbeszélgessenek magukkal. Jaz edző ideállít, és megvárja, amíg szembenézel magaddal. Majd azt mondja: „Változtass a testtartásodon, változtass a hangszíneden. Engedd hátra a vállad.” Biztosítja, hogy abszolút magabiztosan tudjunk magunkra nézni, és tudjuk, hogy csodálatos fiatal sportolók vagyunk, és bármire képesek vagyunk, amit csak lehetségesnek hiszünk.

Nyobi: Nem igazán vagyunk többségben ebben a sportágban, ezért szükségünk van a mentális stabilitásra, hogy versenyezni tudjunk azokkal az emberekkel, akik valószínűleg születésük óta ezt a sportot űzik.

Jaz edző: Az esetek többségében olyan csapatok ellen játszunk, amelyek teljesen fehérek. Az üvegplafonok áttörése is a játék része. Nemcsak a maguk útját egyengetik, hanem megtanítják a hozzájuk nem hasonló embereknek, hogy mi is ide tartozunk.

Ayanna: Néha kedvesek, de néha nem. Mintha félnének, hogy mi van, ha kiderül, hogy jók vagyunk. Egyszer, amikor kapust játszottam, blokkoltam egy lány lövését, az apja meg dühös lett, mert vesztésre álltak.

Jaz edző: Mindig is tudtam, hogy ez a város [ahová látogattunk] nagyon rasszista. Ayanna ekkorra már vagy a hatodik gólt védte ki, és ez az apa agresszíven elvörösödött, és egyszerűen kikelt magából. Eldobott valamit, és berontott a pályára a játékosaink felé. A bíró ott volt, de a férfi már éppen majdnem fellökte Ayannát. Ki kellett mennem a pályára, és a bíró azt mondta neki: „Takarodj a pályáról, vagy hívom a rendőröket!” Szörnyű volt ezt végignézni, de tanulságos volt.

Ayanna: Én végig csak döbbent és zavarodott voltam.

Nyobi: Mindannyian szeretjük ezt [a sportot], és itt van a mi igazi törzshelyünk. Itt lehetőségünk van leülni és szusszanni. Passzolgatás és dobálás közben mindig beszélgetünk, mesélünk egymásnak, és megvitatjuk egymás életét.

Ayanna: Néha elhatalmasodik rajtam a szorongás, és akkor elkezdek túlgondolni dolgokat, és egyszerűen el sem jövök. Ilyenkor segítenek erősíteni az önbecsülésemet, és azt mondják, hogy meg tudom csinálni, hogy jó vagyok.

Erin: Tenni akartunk valamit, hogy felhívjuk a figyelmet azokra a fekete nőkre, akiket a rendőrség brutálisan bántalmazott. Egy Eyekonzos csapattársunk dobta be az ötletet egy Zoom-híváson, és aztán közösen találtuk ki, hogyan hozzuk össze.

Nyobi: Jaz edző azt mondta: „Meg tudjuk csinálni, srácok, össze kell szednetek magatokat.” És egy kis alapozással és lökéssel sikerült az egészet megvalósítani. Úgy érzem, hogy ez rengeteg inspirációt adott nekünk. Megtapasztaltuk, hogy képesek vagyunk megvalósítani egy ötletet. Csak egy kis afroamerikai nővel kezdődött, akit megérintett, amit látott, és a fájdalommal, amit a világban jelenleg tapasztalható rendőri brutalitás miatt érzett. Az, hogy ez az ötlet napvilágra került, és képesek voltunk egy egész szövegséget, egy egész felvonulást létrehozni, amely mindenfelé elismerést kapott, úgy éreztem – mindjárt elsírom magam –, hogy ez nagyon fontos volt számunkra.

Nyobi: Hogy bármit meg tudunk valósítani, amiben hiszünk, ha van egy elképzelésünk, és hajlandók vagyunk azt előrevinni, és bármit megtenni, ami ehhez szükséges.

Jaz edző: Visszatértünk a Zoom-edzésekhez, ami lekötötte a lányokat. De sajnos ekkor hunyt el Rosalyn, Anai’ya anyukája. Beszéltem vele, mielőtt az intenzív osztályra került. Hátborzongató beszélgetés volt – azt mondta: „Edző, ne felejtse el! Gondoskodjon róla, hogy Anai’ya bejusson a főiskolára!” Köhögött, én pedig azt mondtam: „Szeretném, hogy pihenjen, szedje össze magát, és épüljön fel.” És nem sokkal ezután bekerült az intenzív osztályra. Megrázó volt.

Amikor megtartották a temetést, tudtuk, hogy a lányok nem tudnak elmenni a szertartásra. Úgy döntöttünk, hogy a templom előtt felvonulást rendezünk, hogy a lányok plakátokat tarthassanak fel. Így amikor Anai’ya, Cookie és Adriana kijöttek, láthatták, hogy a csapatuk ott van, hogy támogassa őket.

A most 8 éves Adriana már három év lacrosse-edzést tudhat maga mögött. Azért vonzódott a sportághoz, mert nővére közelében akart lenni, de most már tudja, hogy ő maga is szeret a pályán lenni. „Szeretem, hogy többet mozoghatok, és egészségesebben eszem” – sorolja Adriana, hogy miért szereti az Eyekonzot. „Az edzőm segített ebben.”

A testvérek visszamennek az edzésre, és egy olyan csapat céltudatosságával lépdelnek, amely tudja, hogy együtt bármit elérhetnek, amit csak kitűznek: megnyerni az állami bajnokságot vagy megszervezni egy felvonulást a feketék életéért.

Smith végignéz a pályán, és int egy fiatalabb játékosnak, aki tessék-lássék módon futja a köröket, miközben hosszú, kiengedett haja csavart csigákban leng a feje körül. Smith utasítja, hogy kösse fel a haját, de a lány tiltakozik – nincs nála hajgumi, ráadásul friss a frizurája. „Figyelj ide” – mondja Smith, miközben kölcsönkér egy hajgumit valakitől az oldalvonal mellett, és lófarokba húzza a lány haját. „Te sportoló vagy, és a sportolóknak nem lóghat az arcukba a hajuk.” A szigorú szeretet szavai után az edző visszatereli a kezdő lacrosse-játékost a pálya felé, amelyen futott, és arra utasítja, hogy fussa le úgy az utolsó kört, mintha komolyan gondolná. Az Eyekonz játékosai magasra teszik a lécet, majd egymást lökdösik, hogy átugorják azt.