Egy az egy ellen: Napheesa Collier és Sylvia Fowles

Napheesa Collier és Sylvia Fowles esetében valahogy nem az a legmeglepőbb, hogy két eltérő generáció két meghatározó játékosa kötött ki ugyanannál a WNBA-csapatnál, a Minnesota Lynxnél. A hétszeres WNBA All-Star, kétszeres bajnok, a 2017-es év MVP-je és olimpiai aranyérmes (Fowles) és a 2019-es év WNBA Rookie of the Year díjának győztese, kétszeres All-Star és már olimpiai aranyérmes (Collier) sikeresen vezetik együtt a franchise-t, olyan egyedülálló egyensúlyt alkotva, mely Fowles hatalmas tapasztalatát ugyanúgy megcsillogtatja, mint Collier korát meghazudtoló kosaras IQ-ját. A pályán elért győzelmeiket azonban a közöttük lévő elképesztő kapcsolat teszi lehetővé – egy olyan kapcsolat, mely akkor kezdődött, amikor Fowles először vette a szárnyai alá Colliert a fiatalabb játékos újonc évének edzőtáborában. Ez a meglepő Fowles és Collier kapcsolatában: hogy mennyire őszintén közeli barátok, melyet kiválóan alátámaszt az alábbi beszélgetés csipkelődős hangulata.

Nemrégiben lehetőségük nyílt egy sokkal nagyobb színpadon, az Egyesült Államok válogatottjában, az olimpián megmutatni a köztük a pályán és azon kívül is meglévő kapcsolatot. Éppen az olimpia kezdete és néhány valóban elképesztő eredmény előtt itt beszéltek a női kosárlabda átfogó helyzetéről és arról, hogy mit jelent számukra, hogy együtt képviselhetik országukat.

NC: Őszintén szólva, nem emlékszem az első edzésre, mert akkoriban minden összefolyt. Úgy éreztem, hogy az élet 200-zal száguld, a legjobb négytől a leigazolásomig, egészen addig, hogy Minnesotába érkeztem – két héttel később pedig már meccsem volt.

Emlékszem viszont arra, hogy mit éreztem, amikor először találkoztam Syllel, és az érzésre, amikor a csapattal találkoztam – hogy mennyire szívesen láttak. Syl gondoskodott róla, hogy rögtön otthon érezzem magam, és nem is tudom szavakba önteni, hogy mennyire hálás voltam ezért. Mert ez az egész bizony ijesztő! Leigazolnak, új csapatnál vagy, és a legendás Sylvia Fowles mellett játszol. Tényleg ijesztő. A tény pedig, hogy a szárnyai alá vett, rögtön tudatosította bennem, hogy nyugodtan fordulhatok hozzá, ha bármire szükségem lenne, és ha kérdések merülnének fel bennem. Csodálatos volt. Köszönöm, Syl anyu!

SF: Napheesa azt hitte, hogy annyira rosszul ment neki a táborban, hogy ki fog esni. Én pedig csak annyit mondtam, hogy „Tessék?!”

NC: Azt hittem, nem fogok játszani.

SF: [Napheesa olyanokat mondott, hogy] „Soha nem kerülök be a csapatba.” Én pedig azt mondtam, hogy „Te meg miről beszélsz?” Mondtam neki, hogy „Ügyes vagy”. [Napheesa pedig azt mondta, hogy] „Nem teszek eleget.” Onnan tudhattad tehát, hogy Napheesából kiváló játékos lesz, hogy nagyon jól teljesített a táborban, azonban még ahhoz sem volt elég önbizalma, hogy úgy érezze, bekerül majd a csapatba. Hihetetlen.

NC: Elég kemény edzőtábor volt.

NC: Nagyjából az első edzéssel töltött hetünkön Reeve edző a taktikákat vette sorra velünk, és nem viccelek, nagyjából 15 taktikát rakott be egy napra. Én pedig azt gondoltam, „Hogy a fenébe kellene megjegyeznem 15 taktikát a négyes és a hármas posztra?” Úgy voltam vele, hogy majd „Syl, Sylvia Fowles.” Ő összeszedte a csapatot az edzés előtt, és átvette velünk a taktikákat, hogy magabiztosabbak legyünk. Ez azért is hatalmas segítség volt, mert bár van taktikagyűjteményünk, én inkább a gyakorlatban szeretek tanulni, mintsem könyvekből. Nagyon király volt tehát, hogy odamehettem hozzá, és megkérdezhettem, hogy „Segítesz?” Ő pedig annyit mondott hogy „Számíthatsz rám.”

SF: Cheryl mindannyiunk számára magasra teszi a lécet, és kellemetlen helyzetbe hoz minket – ami jó dolog, mert így sokkal könnyebb dolgunk van a meccseken. Amikor tehát a védők elhúznak mellettem, én csak arra gondolok, hogy „Napheesára számíthatok”.

NC: Nem, szerintem itt fordítva vannak a szerepek. Amikor elmegy mellettem egy védő, én csak annyit mondok, hogy „Sylvia, tudnál gyorsan blokkolni nekem? Mögötte vagyok és nem fogom utolérni.”

SF: Számíthatsz rám, csajszi.

NC: Én a hárompontosaimon. Jobban akarom dobni őket.

SF: Mondja ezt a hárompontosok királynője, Napheesa. [Nevet] Én inkább több dolog kombinációján dolgozok. Nem hiszem, hogy jelenleg bármit is bizonyítanom kellene. Számomra a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy egészséges maradjak és hű legyek önmagamhoz, valamint ne felejtsem el, hogy ki vagyok és mit tettem le az asztalra.

Sylvia Fowles

NC: Én is pont ugyanezt kérdeztem tőle három nappal ezelőtt.

SF: Két évembe került 4,5 kilót felszedni... Nagyon nehezen hízok.

NC: Rettentő nehéz dolgod van [nevet].

SF: A tavalyi sérülésem azonban felnyitotta a szemem, hogy kicsit nehéz vagyok. A lábaim már így is nagy súlyt mozgatnak, ez a 4,5 plusz kiló tehát nem tett jót az ízületeimnek. Ezért a tavalyi évtől kezdve vannak dolgok, melyeket másképp csinálok. A pilates rengeteget segített. Igazából nem étkezek különösen egészségesen, de azért odafigyelek, hogy mit eszek.

NC: Igen, az elképesztő genetikád. „Ehetek amit csak akarok, egyszerűen csak... szerencsés a genetikám.”

SF: Látjátok, mit kell itt kibírnom? A biciklizés is sokat segített – bármilyen tevékenység sikeresnek számít nálam, amivel tehermentesíthetem az ízületeimet.

NC: Próbálok segítséget kérni, és csak annyit válaszol, hogy „Szerencsés a genetikám.” [nevet]

SF: Megkérdezte tőlem, hogy mit csináltam eddig, hogy karban tartsam a testem, és elmondtam neki, hogy az idei évig nem is igazán volt semmilyen fájdalmam. Ez az első év, hogy tényleg úgy érzem, hogy...

NC: Ó igen, és hanyadik évben is járunk, a tizennegyedikben? Ez nekem nem segít, Sylvia.

SF: Sajnálom, de 14 év kellett, hogy tényleg érezzem a fájdalmat. Sajnálom, nem tehetek róla!

SF: Amikor először játszottam a ligában, rengeteg egyposztos játékos volt, Tina Thompson vagy Lauren Jackson kivételével, akik a hárompontoson kívül is tevékenyek voltak. A többség ellen ezért sokkal könnyebb volt védekezni. Manapság mindenki a hárompontoson kívülre akar lépni, ezért dolgoznod kell a védekezéseden és gyorsan kell mozognod, mert nem vagy olyan közel a kosárhoz. Ez a legnagyobb változás – nincsenek már tisztán egyposztos játékosok.

NC: A liga a posztok nélküli kosárlabda felé halad. 2 méter feletti játékosok dobnak két hárompontost meccsenként – ilyet nem igazán láttál, amikor Syl bekerült a ligába. Ezt nem tudjátok, de Sylvia bevágja a hárompontosokat. Nem tudom, mikor fejlesztetted ezt ki. Tudom, hogy nem voltál rá képes, amikor a ligába kerültél.

SF: Tudom, hogy nem voltam képes rá. Cheryl megengedte, hogy dobjak, de én nem akartam. Maradtam annál, amit jól csináltam. Az én helyem a kosár alatt van, ezért ragaszkodok is hozzá.

NC: Sylvia nem tudja, de mi már beszélgettünk erről, folyamatban van. Megpróbáljuk rávenni, hogy dobjon be egyet idén.

SF: A hárompontos vonalon belüli játék az én kenyerem, ezért nem is akarok ezen változtatni. Bedobtam egy hármast Chicagóban. Tizennégy év, egy megvolt. Ne szórakozzatok a statisztikáimmal. [nevet]

NC: Még 10 éve sincs, hogy magam mögött hagytam a középsulit, de amikor ott voltam, még akkor sem látthattál tőlük olyan mozdulatokat, mint most. Arike [Ogunbowale] is ilyen játékos. Az ő mozdulataira mindig azt mondtam, hogy „Istenem, annyira menő.” Most viszont mindenki ilyeneket csinál a középiskolában. Hihetetlenül ügyesek – látod, ahogy finomítják a játékukat, mely nem csupán az atletikusságról szól.

SF: Szerintem már most érezzük annak az előszelét, hogy milyen lesz a WNBA néhány éven belül. Ahogy Phee is mondta, magasabb szinten van a tehetség és a gyorsaság is a középiskolákban. Magasabbra ugranak és gyorsabban mozognak.

NC: Na meg a zsákolás! Manapság mindenki zsákol.

SF: Igen! Amikor mi voltunk középiskolában, csak én és Candace [Parker] zsákoltunk. A WNBA elkövetkezendő öt évében azonban biztos, hogy sokkal több lányt látunk majd zsákolni. Lenyűgöző! Napheesa minden meccsen megkér, hogy zsákoljak. Először is, túl sokat vesz ki belőlem. Hárman lógnak rajtam, és néha még ugrani sincs energiám.

NC: Akkor zsákolj a játék elején, amikor még friss vagy.

SF: Te aztán önző vagy! Látjátok, mivel kell itt megküzdenem? Senkire sem gondol, csak magára [nevet]. Az viszont tényleg biztos, hogy sokkal több atletikus és fiatal nő játszik, akik be fognak robbanni a következő öt évben. Nem hiszem, hogy az újoncoknak fenntartott 144 hely elég lesz a rengeteg feltörekvő tehetségnek. Alig várom, hogy hátradőlve nézzem, mert felettem aztán nem zsákolgatnak majd.

SF: Remélem, hogy 10 éven belül legalább 10-zel több csapat lesz. Több csapatra van szükségünk. Rengeteg tehetség van odakint, én pedig azt akarom, hogy mindenki megcsillogtathassa a tudását.

NC: Szerintem sokan nem értik, mennyire hosszadalmas is mindez. A WNBA edzőtáborát áprilisban kezdjük, aztán a normál szezon legalább szeptemberig tart. Ha bejutsz a rájátszásba, akkor októberig nyomod. Legfeljebb 10 szabadnapot kapsz, és azt is csak akkor, ha jó játékos vagy. 10 napot engedélyeznek, mielőtt megkezdődik a válogatottal való munka [a tengerentúlon], aztán a szezon következő áprilisig tart, amikor már talán el is késel a WNBA edzőtáborából, ha a válogatottad még játszik. Kevesebb mint három hét pihenőd van egész évben. Ez őrület. Nem hiszem, hogy az emberek megértik, mekkora terhet ró mindez évről évre a szervezetedre.

SF: Igen, és akkor ott van még a mentális oldal is. Én robotpilóta-üzemmódban nyomtam 10 vagy 11 éven át, egész évben játszottam, és amikor megkaptam ez első otthoni pihenőmet – azt hiszem, talán karácsony utánig kaptam kimenőt –, akkor tudtam, hogy többet nem megyek vissza a tengerentúlra. Úgy voltam vele, hogy „Köszönöm nem.” Nem hinném, hogy az emberek felfogják, mennyi áldozatot kell hoznod.

SF: A játékodnak mindenképpen önmagáért kell beszélnie. Úgy gondolom, amikor nyersz és megkapod a szükséges figyelmet, akkor nyílik igazán jó lehetőséged arra, hogy a közösségünkben, társadalmunkban és városunkban zajló dolgokról beszélj.

NC: Mindenki szívesen hallgat, amikor nyersz, ez tehát egy nagyon fontos rész. Az országunkért játszunk, ezért szerintem nagy hatással bírna, ha arról beszélnénk, hogy mennyire szeretjük az országunkat, mely azonban nem tökéletes, és néhány dolgot meg szeretnénk változtatni. Szerintem ez jó lehetőség lenne, hogy beszéljünk ezekről a dolgokról.

NC: Ennek célja számunkra az volt, hogy betekintést engedjünk az embereknek az életünkbe, mivel rájöttünk, hogy bár számunkra ez csak egy újabb munkával töltött nap, más emberek számára azonban érdekes lehet. Ezért beszélgetünk arról, hogyan látjuk a ligát jelenleg és miben más számunkra újoncként ahhoz képest, amit gyerekkorunkban láttunk. Természetesen, mivel az esemény neve The Tea („Teázás”), mindig próbálunk belecsempészni egy kis pletykát is.

SF: Azt tisztelem a fiatalabb generációban, hogy tudják, hogyan adják el magukat, és hallatják is a hangjukat. Nem hagyják, hogy azt mondd nekik, hogy nem elég jók. Felerősítik a hangjukat, és azt mondják, hogy „Nézzétek, tehetségesek vagyunk. Tudjuk, hogy tehetségesek vagyunk, ezért el fogjuk érni, hogy ránk figyeljetek.”

NC: Már nem csak arról szól, hogy „pofa be és cselezz”. Szerintem a közösségi média sokat segített ebben: Az emberek szót emelhetnek amellett, amiben hisznek. Láttátok, mekkora különbséget jelentett ez tavaly a buborékban – elképesztő, mennyi mindent tudtunk elérni, különösen, amikor csoportként működtünk együtt.

SF: A válogatók során megismerhetitek egymást. Mindenki nagyon erősen összpontosít azonban, miután bekerült az Egyesült Államok válogatottjába, mivel nem akartok csalódást keltő csapat lenni. Voltaképpen mindenki arra koncentrál, hogy hogyan nyerhetünk. Van némi nyomás, mivel ilyenkor kell a legjobb formádat hoznod. Amint együtt vagyunk, mindannyian csapatként, és nem egyénként állunk a játékhoz, és együtt dolgozunk az aranyéremért.

NC: A ligában minden csapatban sztárjátékosok vannak, és tudod, hogy ők vállalják majd el a legtöbb dobást, illetve ezt, azt és amazt csinálják. Az Egyesült Államok kosárlabda-válogatottja esetében nem az a lényeg, hogy ki a legjobb játékos, vagy hogy szerinted ki dobott jól. A lényeg, hogy „Vajon ez a legjobb a csapat számára? Ez vajon segít csapatként nyernünk?” A szervezet jól kommunikálja felénk mindezt, a játékosok pedig ezt nagyon ügyesen el is ismerik, és tudják, hogy ez most „nem rólam szól” – azért vagyunk itt, hogy aranyérmet nyerjünk magunknak, az Egyesült Államoknak, a csapatunknak.

SF: Mindent. Mármint most belegondolva vicces, hogy soha nem képzeltem el magam az Egyesült Államok kosárlabda-válogatottjának tagjaként. Csak azt tudtam, hogy keményen kell dolgoznom, és ha keményen dolgozom, akkor össze fog jönni. Most már inkább a lézerpontos koncentráció a lényeg. A megfelelő hozzáállás és annak megértése, hogy ez most nem vicc, és tényleg dolgoznom kell, mert ebben rejlik számomra a kihívás. Ennek az aranyéremnek a megszerzése szerintem ugyanakkora jelentőséggel bírna számomra, mint az első megnyerése.

NC: Ahogy Syl számára is, mindent. Mióta csak az eszemet tudom, nézem az olimpiát. A csapat részének lenni egyszerre áldás és megtiszteltetés. Nagyon izgatott vagyok emiatt. Az tehát, hogy kimenjünk a pályára és aranyérmet nyerjünk, az egész csapatnak egy valóra vált álom lenne. Elképesztő lenne, ezzel egy hatalmas célomat érném el. Egyszerűen hihetetlen lenne aranyérmet szerezni.

SF: Hab a tortán.

NC: Hab a tortán.