Egy az egy ellen: Fran Kirby és Jordan Henderson
Sportolók*
Vezető szerep, vereség és leckék a futball élvonalának két játékosától.
Az „Egy az egy ellen” a Nike élsportolói közötti kötetlen beszélgetéseket bemutató sorozat.
Fran Kirby és Jordan Henderson intenzív nyarat tudhatnak maguk mögött. Kirby – aki a tavalyi szezonban a karrierjét is veszélybe sodró szívburokgyulladásból tért vissza, hogy a Chelsea történetének legeredményesebb gólszerzője legyen és elnyerje a WSL-címet – a tokiói nyári játékok második napján megsérült. Henderson – a Liverpool csapatkapitánya és az elmúlt évtizedben az angol válogatott oszlopos tagja – Európa-bajnokságba vezető útját egy sérülés pecsételte meg, csapata pedig büntetőkkel kapott ki a döntőben. Napjainkban, a fontos ügyekben egyre gyakrabban és hangosabban felszólaló sportolók világában azonban mindkét játékos úgy tekintett az útjuk említett nehézségeire, mint a változás lehetőségeire. Szerencsétlenségektől és vereségektől, betegségektől és sérülésektől buzdítva, saját jogukon váltak a fontos ügyek szószólóivá és aktivistáivá. Mindketten tudatosan törekedtek a hozzáállásuk megváltoztatására, a szerepkörükben való alkalmazkodásra és annak jobb megértésére, hogy mit is jelent vezetőnek lenni a pályán és azon túl. Ez magánál a sportnál is nagyobb dolog, a generációjuk két legnagyobb tisztelettel övezett angol játékosa számára pedig már nem léteznek vereségek, csak tanulságok.
A sérülések mindkettőtök életében nagy szerepet játszottak idén nyáron. Hogyan változtatta meg ez a vezetői szerepkörötökhöz való hozzáállásotokat a csapatban?
Fran: Igazán különleges élmény volt az olimpián szerepelni, de amikor ennyire az elején sérülsz le, az első felszínre törő érzések az igazán nyers érzelmek. Amikor tudod, hogy tettél valamit, de nem tudod, hogy mennyire rossz a helyzet... olyankor valamelyest elszomorodsz. Abban a helyzetben azonban képesnek kell lenned kezelni az elvárásaid – ezt nagyon gyorsan meg kellett tanulnom. Inkább csapatjátékossá váltam, mintsem kezdővé. Megértettem a feladatom, és arra kellett összpontosítanom, amit irányítani tudtam: jó csapattársnak lenni.
Jordan: Sok dologban hasonlítottunk Frannel. Nagyon keményen dolgoztam, hogy ott lehessek az Európa-bajnokságon, miután oly sokáig nem játszottam, ezért hatalmas eredmény volt számomra, hogy bekerültem a csapatba. Amikor pedig ott voltam, úgy éreztem, hogy „Igen, jól vagyok. Jól érzem magam.” Viszont gyorsan rájön az ember, hogy nem azon a szinten áll, amin régebben. Meg kellett változtatnom a hozzáállásom, hogy a legjobban tudjam vezetni a csapatot. Természetesen az lett volna a legjobb, ha már az elején a legjobb formámat hozom, de nagyon hajtós nyár volt ez számunkra, csapatként. És bár nem úgy végződött, mint szerettük volna, szerintem rengeteg örömöt okoztunk a nemzetnek.
„Őszintén szólva a sérülésekkel a legnehezebb megküzdeni. Leülhetünk, és beszélgethetünk róla – könnyűnek hangzik, de nem az. Szenvedtem.”
Jordan Henderson
Az Egyesült Államok női futballválogatottjának legendája, Abby Wambach írt a könyvében a „kispadról való vezetés” koncepciójáról. A kezdőcsapat oszlopos tagjai számára megalázó élmény lehet, hogy alkalmazkodniuk kell ezekhez az új szerepkörökhöz.
Jordan: Igen, félre kell tenned az egódat. Az Európa-bajnokság kezdetén úgy gondoltam, hogy „100%-os állapotban vagyok. Játszhatok.” Nem voltam azonban 100%-os. Szerintem mindannyian tudtuk ezt. Viszont továbbra is a csapat egyik vezéregyénisége voltam, ezért próbáltam minél jelentőségteljesebb párbeszédeket folytatni a csapattársaimmal. Gondoskodni akartam róla, hogy mindenki jól érezze magát. Mert végső soron az volt a cél, hogy csapatként legyünk sikeresek, és megnyerjük a tornát. Ez nem csak rólad vagy a kezdőjátékosokról vagy a cserékről szól. Hanem az egész csapatról.
Fran: Egyetértek. Már Jordan és én is tapasztalt játékosok vagyunk. Egy futballtornán rengeteg olyan játékos van, aki a kispadon ül vagy épp akkor került be a csapatba. Fontos, hogy értékesnek érezzék magukat. Az én felelősségem volt az, hogy támogassam azokat, akik helyzetükből adódóan győzelemhez segíthették a csapatot. Megelégedtem volna azzal, hogy nem játszok sokat, ha a végén aranyérem kerül a nyakamba.
Nagyon nehéz lehet mindezt egyensúlyban tartani – hogy frusztráltnak és szomorúnak érzitek magatokat, ugyanakkor pozitívnak kell maradnotok a körülöttetek lévők érdekében. Mennyire fontos, hogy erőt sugározzatok a sebezhetőségeteken keresztül? Biztosan inspiráló lehet a fiatal játékosok számára az, ha tapasztalt játékosokként érzelmi őszinteséggel fordultok feléjük.
Fran: Igen, egyetértek. Az emberek látták, hogy szomorú vagyok. Látták, hogy fáj. Meg kellett tanulnom a megfelelő módon kifejezni ezt az érzelmet. Természetesen nem járkáltam széles vigyorral az arcomon, miután elmondták, hogy nem játszhatok az első meccsen, aztán a másodikon sem... Nem örültem. Motiváló azonban az emberek számára, ha nem rejtjük el a sebezhetőségünket, a bánatunkat, és megmutatjuk, hogy ennek ellenére is hajlandóak vagyunk dolgozni. Azt mondtam a lányoknak, hogy „Tovább kell jutnotok a csoportkörből, hogy én is pályára léphessek.” Önző módon tényleg így értettem. Ez volt az én motivációm, mellyel a továbbjutásra próbáltam sarkallni őket.
Jordan: Őszintén szólva a sérülésekkel a legnehezebb megküzdeni. Leülhetünk, és beszélgethetünk róla – könnyűnek hangzik, de nem az. Szenvedtem. De én vagyok a Liverpool csapatkapitánya, és az angol válogatott egyik vezéregyénisége – ez pedig felelősséggel jár. Néha bármennyire is frusztrált és szomorú vagy, a csapat többi tagjára kell gondolnod. Korábban is voltak sérülésem, de ez [februári lágyéksérülés, melyet meg kellett műteni, és hosszú rehabilitáció követte – áprilisig nem játszhatott] volt a legrosszabb. Végső soron meg kell próbálnod emberként is a lehető legjobb példaképnek lenni.
„Az én felelősségem volt az, hogy támogassam azokat, akik helyzetükből adódóan győzelemhez segíthették a csapatot. Megelégedtem volna azzal, hogy nem játszok sokat, ha a végén aranyérem kerül a nyakamba.”
Fran Kirby
Mindketten nagy és fontos trófeákat nyertetek a klubotokkal. Mit gondoltok, mikor volt az eddigi karrieretek csúcsa játékosként? És hogy éreztétek magatokat utána? Pozitív vagy negatív hatással volt rátok ez a siker?
Jordan: Úgy gondolom, hogy eddigi karrierem csúcsa a Bajnokok Ligája megnyerése. De mindig emlékezni fogok rá, hogy a győzelmünket követő napon nem igazán éreztem elégedettséget. Nem mondhatnám, hogy „szomorúnak” éreztem magam, de nem olyan volt, mint amire számítottam. Azt hittem, hogy hetekig a fellegekben járok majd, miután elértem valamit, amiről egész életemben álmodtam...
Talán éppen kezdtem magamhoz térni, de napokig küszködtem a győzelem után. Nem tudtam felfogni, hogy mi történt, és mit értünk el együtt. Azt gondoltam, hogy „Rendben, és most mit tegyünk? Most mit tegyek?” Egyértelmű, hogy hamarosan a Premier League-re kezdtem összpontosítani. Oly régóta nem nyertük meg, és 2019-ben épphogy lemaradtunk róla. Ez tehát segített, de az a bizonyos Bajnokok Ligája utáni szárnyalás, az egészen biztosan nem olyan volt, mint amilyenre számítottam.
Fran: Ismerem ezt az érzést. Szerintem olyankor cserben hagy az adrenalin. Annyira izgulsz előtte, hogy miután megtörténik, csak azt kérdezed magadtól, hogy „És most hogyan tovább?” Az én karrierem csúcsát a tavalyi szezon jelenti, amikor egy hosszú betegség után tértem vissza a játékhoz. [2019 végén Frannél vírusos szívburokgyulladást, a karrierjét is veszélybe sodró szívbetegséget diagnosztizáltak, miután közeli barátai és a Chelsea-beli csapattársai, Beth England és Maren Mjelde társaságában vacsorázás közben összeesett.] Az után, amin keresztülmentem, én attól függetlenül boldog lettem volna, hogy nyertünk-e trófeákat vagy sem, de a bajnoki cím megnyerését követően hasonlóan éreztem magam, mint Jordan. Elképesztő szezonon voltam túl. Aztán véget ért, én pedig nem engedtem magamnak, hogy örüljek a sikernek. Úgy éreztem, hogy „Ezt már elértem. Van egy pár hét pihenőm, aztán ott folytatom, ahol abbahagytam.” Nincs lehetőséged visszaállni.
Miben különbözik a belső párbeszédetek egy nagy győzelem és egy igazán kiábrándító vereség után?
Fran: Nem igazán tudom. Úgy érzem, hogy nehezebb felállni egy vereség után, mint megnyerni valamit. A Chelsea színeiben már többször megnyertem a bajnokságot, és minden alkalommal élveztem. Az elmúlt pár év során azonban próbáltam arra tanítani magam, hogy ne szálljak el túlságosan, amikor jól mennek a dolgok, és ne forduljak túlságosan magamba, amikor nehéz dolgom van. Különben az egész egy érzelmi hullámvasúttá válik. A szomorúság és boldogság végtelen hullámai... ráadásul ezek az érzelmek minden tettedre hatással vannak. Mindenre, amit imádsz vagy korábban imádtál csinálni.
Jordan: Határozottan. Szerintem sportolóként ez a legfontosabb – hogy ne szálljunk el, és ne forduljunk magunkba túlságosan. Visszatekintve azt mondanám, hogy könnyebb reagálni a vereségre – ilyen volt például a Bajnokok Ligája döntő, amikor a Real Madrid ellen veszítettünk, vagy amikor lemaradtunk a bajnokságban a dobogó legfelső fokáról. Abban a pillanatban annyira fáj, hogy csak arra tudtunk gondolni, hogy „Újra meg kell tennünk, és egy lépéssel még tovább kell mennünk.” A vereség után izzik a bensőd, hogy helyrehozd a dolgokat.
Fran: A mi világunkban lennie kell győztesnek és vesztesnek, és nem nyerhetsz mindig. Természetesen átérzem a vereség fájdalmát. Nem szeretek veszíteni. Ez a sport hihetetlenül kompetitív, még az edzés is. Nyerni akarok. Meg kellett azonban változtatnom a hozzáállásom, hogy tanulni tudjak a vereségből.
Jordan: Tudom, hogy érted. Mindig úgy gondolom, hogy a sikeresség érdekében veszítened is kell. Ez pedig a tapasztalattal jön: érezned kell a vereséget. Végig kell járnod azt a folyamatot, amikor nem úgy történnek a dolgok, ahogy elképzelted. A Liverpoolnál fiatal játékosként az általam átélt nehézségek fontos részét képezték az utamnak és a fejlődésemnek. Erősebbé tesznek. A következőre jobban felkészülsz miattuk. Visszatekintve, ha a Liverpool nem veszítette volna el a Bajnokok Ligája döntőjét, vajon megnyertük volna a következő évben? Ha nem csúsztunk volna le a Premier League első helyéről úgy, ahogy tettük, vajon megnyertük volna a következő évben?
„A mi világunkban lennie kell győztesnek és vesztesnek, és nem nyerhetsz mindig. Természetesen átérzem a vereség fájdalmát. Ez a sport hihetetlenül kompetitív. Nyerni akarok. Meg kellett azonban változtatnom a hozzáállásom, hogy tanulni tudjak a vereségből.”
Fran Kirby
Hogyan változik a rátok nehezedő nyomás, ahogy fiatal játékosból nemzetközi szinten is tapasztalt játékossá váltok?
Jordan: Fiatal játékosként egyszerűen csak próbálsz jó benyomást tenni a csapatra, az edzőre, és próbálod a játékod minden aspektusát fejleszteni. Az idő múltával azonban megváltozik a feladatod. Amikor először lettem a Liverpool csapatkapitánya, nehéznek találtam a szerepet. Nagy felelősséget vettem a vállamra. Egy kicsit vesztettem önmagamból, amin játékosként akartam dolgozni. Túlságosan aggódtam mindenki más miatt. Én voltam a kapitány, és az én felelősségem volt, hogy mindent, mindenkiért, mindig megtegyek. Olyasmi volt ez, amin nagyon sokat kellett dolgoznom az edzővel, hogy egyensúlyba hozzam a csapatkapitányi és az egyéni énem.
Fran: Nos, amikor 16 éves voltam, azonnal a Reading kezdőcsapatába kerültem. Nagyon nagy ugrás volt ez nekem akkoriban. [Egy évvel később Fran abbahagyta a futballt az édesanyja halála és saját depressziója miatt.] Hirtelen 16 évesek helyett már 26, 27 és 28 évesekkel játszottam. Most a Chelsea egyik vezéregyénisége vagyok, de amikor először ebbe a szerepbe kerültem, úgy érzem, hogy egy kicsit én is elvesztettem önmagamból. Azt gondolod: Hogy segítsek az egyik játékosnak? Hogy segítsek a másiknak? Változnak a prioritásaid. Egy pár évvel később azonban rájöttem, hogy az emberek miatti folyamatos aggódás csak leszívta az energiámat. Így nem nyújthatsz 100%-ot játékosként. Ezért megváltoztattam a hozzáállásom. Igen, persze, vezető leszek, és a bármelyik csapattagért megteszem, amit kell – ez mindig is így volt. De azt is tudom, hogy magammal is törődnöm kell.
Mindketten lelkesen szólaltok fel a mentális egészségtudatossággal kapcsolatban, az idei nyár pedig tényleg megmutatta, mennyire fontos is a mentális egészség a világszínvonalú sportolók esetén. Mit gondoltok, a karrieretek elején olyasmi volt ez, amiről még nem tudtátok, hogy mennyire fontos is?
Jordan: A mentális egészség minden sportban kiemelten fontos. Próbálok a lehető legtöbbet segíteni a fiatal játékosoknak, és gondoskodni róla, hogy ne aggódjanak például túlságosan amiatt, amit az emberek a közösségi médiában vagy a sajtóban állítanak róluk. Ennek hatalmas hatása lehet egy játékos teljesítményére. Amikor 20 évesen a Liverpoolhoz kerültem, voltak olyan időszakok, amikor mentálisan egyáltalán nem voltam a toppon. Mivel mindezt átéltem, arra használhatom a platformomat, hogy felhívjam erre a figyelmet, és segítsek néhány embernek, hogy jobban érezzék magukat – hihetetlenül fontos ez számomra. Már nem az a kérdés, hogy mondjak-e valamit egyáltalán. Én is voltam már ilyen helyzetben, ezért meg kell tennem. Meg kell próbálnom segíteni az embereknek.
Fran: Én is. És tényleg nagyot változott a mentális egészséggel kapcsolatos közvélekedés, különösen a futballban. Van még hova fejlődni, de a változás pozitív. Egy dolgot mindig mondtam: a focisták nem robotok. Nem vagyunk arra programozva, hogy egész nap egyetlen dolgot csináljunk. Lesznek hullámvölgyek. Ugyanúgy átesünk dolgokon az életben, ahogy mindenki más. Elveszítünk embereket. Aggódunk olyan dolgok miatt, melyek miatt mindenki más is aggódik.
Amikor 20 évesen a Liverpoolhoz kerültem, voltak olyan időszakok, amikor mentálisan egyáltalán nem voltam a toppon. Már nem az a kérdés, hogy mondjak-e valamit egyáltalán. Én is voltam már ilyen helyzetben, ezért meg kell tennem. Meg kell próbálnom segíteni az embereknek.
Jordan Henderson
Fran, korábban említettél valamit arról, hogy a vereség tanulság is lehet. Csak az, hogy valamiről nehezen beszélnek az emberek, vagy fájdalmas belőle tanulni, még nem jelenti azt, hogy nem lehetne tanulságos pillanat.
Fran: Én is így gondolom. Nagyon sokat tanultunk az elmúlt években, és fontos, hogy segítsünk az embereknek megérteni egymást. Szószólója vagyok a mentális egészségtudatosságnak és az LMBTQ+ jogoknak, ugyanakkor a fekete történelemről is nagyon sokat tanultam az elmúlt évek során. És rengeteg ilyen dolgot nem tanítanak. Elképesztő emberek hihetetlen erővel beszélnek manapság ezekről a dolgokról, és nagyon mély tudást képesek átadni. Tanulhatunk ebből, és megtanulhatjuk jobban értékelni azt, amin az emberek keresztülmennek, és hogy miért fontos küzdeni ezekért az ügyekért. A futball hatalmas szerepet játszhat egy cél elérésében. Segíteni akarunk azoknak, akik többet akarnak megtudni a világról, melyben élünk, és arról, hogyan hozhatunk létre együtt valami jobbat.
Jordan: Szerintem minél több sportoló hallatja a hangját, annál több ember fogja meghallani a mondanivalónkat. Nemcsak a sportban vagy az Egyesült Királyságban, hanem az egész világon. Akkor tudsz igazi változást elérni, ha igazán szenvedélyesen csinálsz valamit. Amikor magad is megtapasztaltad, és rászántad az időt, hogy megértsd egy téma fontosságát, és tanulj róla. Így idézhető elő tényleg változás.
Illusztráció: Leonardo Santamaria