Kosaras akadémia migráns gyerekek számára
Közösség
Észak-Olaszország tengerpartján a migráns családokból származó gyerekek közösségre és egymáshoz tartozásra találnak a kosárlabdán keresztül.
Erről a történetről 2019 novemberében számoltak be.
Az autóút Castel Volturno tengerparti városáig negyven percig tart Nápolyból – és harminc percig, ha egy olasz ül a volán mögött. És bár az út rövid, ez a gyakran elfeledett régió egészen más világnak tűnik, mint a közeli Amalfi-part grandiózus romantikája.
Az 1960-as években a környéken rengeteg építkezés volt, a városka Villagio Coppola nevű része például a gazdag nápolyiak hétvégi pihenőhelyének épült. De egy 1980-as földrengést és azt a felfedezést követően, hogy az új lakóövezet a városrendezési szabályzat megsértésével épült ki, sokan távozni kényszerültek, a környék pedig társadalmi és gazdasági mélyrepülésbe kezdett.
Itt, a romos épületek utópikus gyűrűjében fekszik egy kosárpálya. Napsütötte felülete enyhén repedezett, palánkjai kopottasak és viseltesek. A szomszédos parti rész a tengerre néz, a látvány pedig lélegzetelállító. Szinte egy csendélet, leszámítva a szellőben ringatózó kosárhálókat.
Hirtelen zűrzavar támad. Egy közeli furgonból egy gyerekcsoport pattan ki, és szalad a pálya felé. Ők a helyi Tam Tam Kosárakadémia tagjai, akik minden körülmények között hazai terepüknek tekintik a pályát. A gazdag lakosok Castel Volturnóból történő kiköltözése óta eltelt években a környékre rengeteg bevándorló érkezett, sokan Nigériából, akik ott húzzák meg magukat, ahol tudják – néha ez a városszerte megtalálható, düledező épületeket jelenti. Az önkéntes és nonprofit akadémia, amelyet a helybéli Massimo Antonelli alapított, aki az edzéseket is tartja, a bevándorló gyerekek közösségének nyújt pozitív közeget és lehetőséget a növekedésre és fejlődésre. A pálya pedig emellett egyszerűen egy gyönyörű hely a kosarazáshoz. „Szeretek itt játszani, ahol hallani a hullámok hangját” – mondja a 12 éves Cinzia Orobor. „Itt, a tenger mellett frissebb a levegő.”
Ezeknek a gyerekeknek a pálya egy menedék – egy hely, ahol szavak, címkék és ítélkezés nélkül fejezhetek ki önmagukat. „Együtt játszani, együtt nézni szembe a kihívásokkal nagyszerű dolog” – mondja a 15 éves Destiny Lawal. „Közelebb hoz minket egymáshoz.”
A gyerekek a pályán kört alkotnak, mielőtt sorokba rendeződnének. Lármás a hangulat, a visítást és nevetést csak az edző sípszója szakítja meg. A passzok, cselezések és lábmunka után itt az ideje begurítani a labdát egy egészpályás játékhoz. A hangulat pedig most egycsapásra megváltozik: a versengés szelleme uralja a pályát. Ezek a srácok keményen játszanak a bemelegítés után. A tempó izzasztó, a pályát a tenger hullámai is permetezik, és egy nagyszerű megmozdulás után a játék egy pillanatra leáll, ahogy a gyerekek berohannak ünnepelni a pályára. Az edzők csípőre tett kézzel mosolyognak és kuncognak magukban.
Van valami tiszta az itteni kosárlabdázásban, ahogy látni, milyen hatással van a játék a fiatalokra, távol az Egyesült Államoktól és a pénzdíjaktól. „A kosarazás olyan nekem, mint egy család” – mondja a tizenhárom éves Promise Kolawole a pálya szélén állva. Megáll, talán egy pillanatra szusszan egyet, talán csak megemészti azt, amit éppen mondott. De akárhogy is, a szünet csak egy pillanatig tart. Egy pillanat múlva már el is rohan, újra harcba száll, hogy csatlakozzon a pályán zajló gyors letámadáshoz. A játék a tét, és nyerni akar – különösen a családja ellen.