A pár, amely megváltoztatja a zene és a modellszakma világát

Deba Hekmat és párja, Tom Austin nem vesztegeti az idejét.

A tini alkotópár – Deba modell, Tom pedig zenész – szerint a kijárási tilalom lehetőséget teremtett számukra arra, hogy egyrészt felvállalják a nehéz beszélgetéseket a rasszizmusról és a társadalmi reformról, másrészt előremozdítsák mindkettejük karrierjét. Azt szeretnék, hogy a jövőben elmondhassák, hasznosan használták ki ezt az időszakot.

„Nem szeretném, ha visszatekintve azt kellene mondanom magamnak, hogy »hé, itt volt három hónap semmittevés, és nem kezdtél magaddal semmit«” – mondja Tom, a Niko B művésznévre hallgató rapper, aki egy Londontól másfél órányira lévő kisvárosból származik. „Úgyhogy bezárkóztam a hálószobámba, és igyekeztem mindenfélét alkotni. Imádok új dolgokat létrehozni, amelyek öt perce még nem léteztek.”

Ilyen az általa írt két slágerszám, amelyek már egyenként túl vannak a több 10 millió lejátszáson. Mindeközben Deba is igyekszik kiépíteni a saját útját mint modell és aktivista. Miután az Instagramon keresztül leszerződtette egy modellügynökség, arra használja az egyre növekvő befolyását, hogy átalakítsa az alkotói iparágban fennálló, elavult szépségideálokat. Az eredetileg Kurdisztánból származó, Londonban élő lány rendszeresen közvetít élő beszélgetéseket az Instagramon, amelyek során a generációjukat érintő kérdéseket vitatja meg kortársaival.

„Nehéz beszélni a fajok és az egyenlőség kérdéséről, ugyanakkor fontos, sőt, elengedhetetlen” – vallja Deba. „Én mindig is rendkívül szókimondóan képviseltem, amiben hiszek, de az utóbbi néhány hónapban ez még sokkal inkább felerősödött.”

A pár az Instagramon ismerkedett meg. Egyikük alkotói ambíciója sem skatulyázható be, illetve nem a hagyományos pályaíveket követi. Arról beszélgettünk velük, hogy a mai változó világban a sebezhetőségünk árán fel kell vállalnunk mások támogatását, és hogy generációjuk készen áll erre a kihívásra.

Mostanában sok kapcsolódás a közösségi médián keresztül történik. Ti ketten is ott ismerkedtetek meg, igaz?

Tom: Volt egy közös barátunk, és mondtam is neki, hogy „ja, őrületes ez a csaj”. Természetesen már követtem, de mindig leiratkoztam, majd újra követtem, mert azt akartam, hogy lássa. Nem jött be, úgyhogy újra megpróbáltam vagy tízszer, és végül talán a 11. alkalomra válaszolt. És most itt vagyunk.

Deba: Itt bizony.

Szintén jellemző a mostani időkre, hogy még csak 19 évesek vagytok, és mégis már számos különböző projektben vettetek részt. Hogyan jellemeznétek a munkátokat?

Deba: Én elsősorban modell vagyok, ezzel foglalkozom. Miután már néhány éve benne vagyok a szakmában, sikerült megtalálnom a hangom, és arra használni a befolyásom, hogy kiálljak a szakmában dolgozó színesbőrű fiatal nők és a hozzám hasonló fiatalok érdekeiért, abban a reményben, hogy talán jobbá tehetjük ezt a közeget.

Tom: [Nekem] mindenképpen a zene áll az első helyen, de a zenén keresztül sok más kreatív csatorna is elérhetővé válik a számomra, például én rendeztem az egyik videóklipemet. Én írom a zenét, de közben az operatőri munkát is én csinálom, én tervezem meg a fotózást az album borítójához, és talán a videóban szereplő egyik jelmezt is én tervezem meg. Ott áll előttem mindegyik alkotói ajtó, én pedig berúgom, és bemegyek rajta. Ilyen a zene, a filmkészítés, a divat – utálom a „divat” szót –, vagyis inkább a ruhatervezés és a fényképészet. Szinte minden.

Deba, mesélj arról, hogyan jutottál odáig, hogy aktivistaként felszólalj amellett, hogy a közel-keleti nők képviseltetve legyenek az alkotói szakmákban?

Deba: Az egyik legnagyobb motivációm az volt, hogy gyerekkoromban senkit sem láttam az interneten, aki kurdként vagy közel-keletiként az én szakmámban dolgozott volna. Nem csak én, hanem a barátaim sem látták magukat képviseltetve. Ez csüggesztő volt, mivel azt üzente nekünk, fiatal lányoknak, hogy akkor lennénk szépek, ha mi is szőkék és kékszeműek lennénk a nyugati szépségideál régi hagyományai szerint, ami igazából nem is létezik. Ez egy őrült koncepció, és semmi értelme.

Teret kell engednünk többféle szépségnek a szakmában. Úgy érzem, hogy az iparág kezd kicsit változatosabbá válni, de csak az én területemen, a modellszakmában és a szereposztás terén. A következő lépés, hogy a produkciós csapatok felépítésén is változtassunk. A színfalak mögött még mindig a fehérek dominálnak. Csak az nem visz bennünket előre, hogy de jó, hogy 12 fekete modell vesz részt a forgatáson. De mi értelme, ha közben a teljes produkciós és háttércsapat fehér? A hiteles képviselet nem állhat meg az előadó-művészetnél. Az igazságosságot mindenkire ki kell terjeszteni.

Milyen fogadtatásra talált a munkátok a fennálló felfogás megváltoztatása szempontjából a saját szakmáitokban, a zenében és a modellszakmában?

Tom: Az én esetemben nagyon megosztja az embereket. [Vagyis] vagy megértik, vagy nem. Van, aki úgy reagál, hogy „Ezt meg hogy nevezheted zenének manapság? Magyarázd már el, hogy ez mitől zene?” Mások meg azt mondják, hogy „ez zseniális, még sosem hallottam ilyet”. Igen, „még” nem, mostanáig. Egyesek ezt pozitívumnak tartják, mások pedig negatívumnak. A gondolkodásmódjuktól függ. A zeném jó beszédtéma. Szívesen hallgatom mások észrevételeit, és mindig hagyom, hogy az emberek maguk döntsék el, hogy mit jelent számukra.

Deba: Az én élményem is vegyes. Sok fiatal lány köszönetet mond, és nagyon hálás. Szerintem ez nagyon megható. Szó szerint ez az egyetlen ok, amiért a változás mellett kampányolok.

Tom: Igen, Deba nagyon király dolgokat művel. Régen mindig azt mondta nekem, hogy amikor fiatalabb volt, arra vágyott, hogy bárcsak többen képviselnék őt és a többi lányt, akinek dús a haja és sűrű a szemöldöke. Manapság meg mutatja a kommenteket meg az üzeneteket, amelyekben azt írják a lányok, hogy „mindig kicikiztek a sűrű szemöldököm miatt, te viszont segítesz abban, hogy elfogadjam.” Szerintem óriási, hogy Deba ilyen hatással tud lenni valakire.

Deba: Ha csak annyit érek el, hogy egyetlen lány jobban érezze magát a külseje miatt, az csodálatos érzés a számomra. És nem csak a saját külsőm, hanem a hátterem miatt is. Nap mint nap leterroristáztak, vagy gorillának vagy Chewbaccának hívtak. Rosszul esett ez a szörnyű csúfolás, aminek szó szerint csak annyi volt az alapja, hogy néhány szállal több szőr volt a karomon. Azt szeretném, ha a mai kislányok megerősödve jönnének ki ebből a helyzetből.

Mit gondoltok, miért van az, hogy a ti generációtok ilyen hatékonyan képes kapcsolódni az emberekhez?

Tom: A közösségi média erejének köszönhető, gondolom. Régebben, ha apukám el akarta érni, hogy 100 emberhez eljusson az üzenete, 1000 posztert ki kellett nyomtatnia, és fizikailag ki kellett függesztenie, én meg csak kiteszek egy sztorit vagy egy eseményt. Bárki kitehet egy Instagram-szorit vagy bármi mást, és öt percen belül akár 5000 ember is láthatja, nem igaz? A közösségi média őrület, hogy mennyi lehetőséget teremthet, ajtót nyithat, vagy változást indíthat el.

Deba: Igen, valóban őrület. A közösségi média egy furcsa szerzet. A legjobb oldalát nézve használhatjuk arra, hogy pénzt keresünk, információt terjesszünk, vagy segítsünk másokon, ugyanakkor arra is használhatjuk, hogy egyre mélyebb gödörbe ássuk magunkat, ami nagyon is önpusztító. De mindig van választási lehetőségünk; feltehetjük magunknak a kérdést, hogy „Miért használom a telefonom? Mit várok tőle?”

Ha a válasz az, hogy változásra vagy önfejlesztésre szeretném buzdítani az embereket, akkor olyan dolgokat posztolok. Én nem azért megyek fel a közösségi médiára, hogy végtelenül görgessem a posztokat, és sajnáltassam magam a külsőm vagy a személyiségem miatt, vagy hogy mennyi pénzem van vagy nincs.

Ha már felmegyünk az internetre, akkor érdemes értékes beszélgetést kezdeményezni valamiről, ahelyett, hogy csak az örökkévalóságig bámulnánk a telefonunkat, és befogadnánk az információáradatot.

A közösségi média mellett megfigyelhető egy fajta motiváció, éhség is a változásra és a status quo felborítására, bármi is legyen az. És úgy tűnik, hogy az emberek kezdenek odafigyelni. Mit gondoltok, ez miért van?

Deba: Úgy gondolom, hogy a generációnk... azt nem mondanám, hogy rendkívül elfáradtunk, de mindenesetre bizonyos fokig betelt nálunk a pohár, és a változás rajtunk áll. Ezt komolyan így gondolom. Mi vagyunk az a generáció, amelyik remélhetőleg irányt vált, és változást hoz.

Számos példát látunk arra, hogy fiatal, fehér gyerekek nagyon, nagyon, nagyon nehéz beszélgetéseket folytatnak a szüleikkel, akik egyáltalán nem értenek egyet velünk. Rengeteg olyan videót láttunk, amelyen gyerekek beszélgetnek a szüleikkel, és belemennek ezekbe a vitákba. De erre szükség van. Ki kell lépni a komfortzónánkból.

Én mindig is rendkívül szókimondóan képviseltem, amiben hiszek, különösen az egyenlőség és a faji kérdések terén, de az utóbbi néhány hónapban ez még sokkal inkább felerősödött. Szerintem ennek az egyik oka a bezártság. Ha felgyülemlik bennünk egy csomó düh, és nincs hol kiengedni, meg kell találnunk a megfelelő csatornát.

Végezetül amellett, hogy a közösségi médián több millió emberrel tudtok kapcsolódni nap mint nap, hogyan támogatjátok egymást, és merítetek egymásból kollektív erőt?

Tom: Bármit csinálok, azt azonnal megmutatom neki. Nagyon sokra tartom a véleményét. Motivál is, mert ha alkotunk valamit, általában alig várjuk, hogy megmutathassuk valakinek, nem? Úgy értem, hogy nem csak a saját szórakoztatásomra csinálom.

Deba: Nagyon különbözőek vagyunk, és mindkettőnknek megvan a saját kreatív útja. Ha azt látja, hogy sikeres vagyok, az arra motiválja, hogy ő is jobban teljesítsen. Ha azt látom, hogy kap egy új megbízást vagy bármit, az a reakcióm, hogy „gratulálok, ez fantasztikus!” Aztán rögtön arra gondolok, hogy én mi mindent tehetnék még, hogy fejlődjek, mert úgy érzem, hogy inspirál. Tom az én múzsám, ami csodálatos.

Tom: Nagyon szuper ezt hallani.