Számíts a meglepetésekre: egy szerkesztő meglátása a színes összeállításokról

Michelle Li szeret játszani a színekkel – legyen szó ruhákról, sminkről vagy hajról. Többről van szó, mint puszta fogékonyságról. Amikor tervezőnek tanult, részt vett egy színelmélet kurzuson, és akkor sajátította el először ezt a készséget. „Ez igazán segített megérteni, hogy a színek hogyan működnek együtt” – magyarázza. „Mostanában különböző színfázisokon megyek keresztül, vagyis egy ideig egy színnel foglalkozom, és igazán igyekszem kitapasztalni annak különböző árnyalatait, és hogy azok hogyan működnek együtt.”

Michelle Indianában nőtt fel, ahol szeretett volna kitűnni a szerény középnyugati környezetből. Ehhez a divat lett az eszköze. „Ki voltam éhezve az ingerekre és a divattal kapcsolatos inspirációra” – emlékszik vissza. „Mivel nehéz volt hozzájutni az ilyesmihez, leleményesnek kellett lennünk.”

Jelenleg New York City-ben él, és divatszerkesztőként dolgozik. Azt mondja, folyamatosan inspirálja a belvárosi szomszédainak stílusa és divatérzéke. Saját stílusa hóbortos. A különböző színeket különböző textúrájú és volumenű anyagokkal ütközteti, továbbá minden egyes összeállítás alapja egy sportcipő, bár bevallja, hogy ezt a trendet késve kezdte el követni.

A cipők azonban nemcsak optikai célt szolgálnak. Amikor a divatról van szó, Michelle elsősorban a funkcionalitást értékeli. Aktívan sportol, és ahogy az időbeosztása engedi, váltogatja a teniszt, a futást és a kerékpározást. Most stílusa evolúciójáról mesél, és arról, hogyan vált kulcselemmé a kényelem és a szín.

Korai gyerekkoromat Greenwood városában, Indiana államban töltöttem, ahol a népesség túlnyomórészt fehér. A szüleim Kínából emigráltak az Államokba, és mi voltunk szinte az egyetlen ázsiai család a környéken. Mindig is kívülállónak éreztem magam. Aztán Carmelbe költöztünk, ahol már sokkal több ázsiai ember élt, ami jó érzés volt, de akkor meg úgy éreztem magam, hogy „szeretnék kitűnni”. Ekkor kezdtem jobban érdeklődni a divat iránt, és ez lett az eszközöm arra, hogy különlegesnek és másnak érezzem magam. A barátaimmal imádtunk öltözködni. A póló tetejére felvettünk egy sportmelltartót, és azt gondoltuk hogy milyen bolondos és funky. Ekkor kezdtem el igazán élvezni a sztájlingot és a különböző ruhadarabok kombinálását.

Imádom a gimis mozifilmeket, figyelni a kosztümterveket, és hogy a különböző összeállítások hogyan segítenek átadni a karaktereket. Folyton újranéztem ugyanazokat a filmeket, és kifigyeltem a kosztümöket. A Hirtelen 30-ban például imádtam a divatot, és szerintem azok az összeállítások határozták meg az öltözködési stílusom a középiskolában.

Mivel a külvárosban nőttem fel, az volt a meghatározó, hogy éppen mit lehet kapni a bevásárlóközpontban. Ha pedig sikerült találni valami mást azon kívül, az gondolta az ember, hogy milyen különleges. Érdekes időszak volt, amikor minden egyszerűen csak elkezdett összeállni, és nem igazán az számított, hogy hová tartok vagy mit viselek, hanem hogy hogyan, ami elég klassz.

Mindenki stílusából lehet valamit tanulni. A Spring Streeten szoktam látni egy idős hölgyet, aki mindig biciklivel jár. 60 körül lehet, és lenyűgöző stílusa van, ami mindig feltölt energiával és inspirációval. Elég jól ismerem magam ahhoz, hogy tudjam, mi az ami jól áll, úgyhogy igazán szerencsésnek érzem magam, hogy megfigyelhetem a különböző emberek összeállításait, és kiválogathatom belőle hogy mely aspektusai tetszenek, és melyeket szeretném megpróbálni leutánozni.

Számomra ez inkább a mentalitásról szól, mint az esztétikáról. Nagy büszkeséggel tölt el a munkám, az összeállítások, melyeket kreálok, a saját személyes stílusom, és az, hogy ezt autentikusan viseljem. Amikor arra gondolok, hogy vajon miért vonzódom annyira a finom vonalú, élénk színű, érdekes virágminták iránt, akkor eszembe jut, hogy anyukám hogyan öltözködött amikor Amerikába jött. Újraértelmezte az amerikai öltözködési stílust, miközben a különböző kínai minták viselésével igyekezett hű maradni önmagához.

Mindig élveztem variálni, hogy mennyi színt viszek bele egy-egy összeállításba, és megfigyelni, hogy a többi szín hogyan reagál erre, és milyen kapcsolatok alakulnak ki. Ugyanakkor nagyon is van néhány olyan szín, amely tabu a számomra. Például valamilyen oknál fogva sosem hordok sárgát. Úgy érzem magam tőle, mint egy banán. A szín veszélyes dolog, mert nagyon konkrét hangulatot áraszthat. Biztos, hogy sok hibát követtem már el az összeállításaimmal, és volt, hogy úgy éreztem, hogy „te jó ég, ez nagyon halloweenes lett”.

Korábban annyi kényelmetlen ruhát viseltem, hogy most már a kényelem az elsőszámú prioritás. Már szinte csak sportcipőt hordok. Imádom vegyíteni a sportruházat leegyszerűsített, praktikus hangulatát a nőiesebb darabokkal. A színeket belehozni pedig mindig izgalmas kihívás.

Japánban voltam éppen egy könyvesboltban, amikor megütött a felismerés, hogy a sportcipőkultúra jó régre nyúlik vissza. Találtam ott néhány Nike katalóguskönyvet, amelyek az Air Max, az Air Force 1 és a Nike Shox evolúcióját és történetét részletezték. Abban a pillanatban azt gondoltam magamban, hogy szeretnék többet megtudni erről, és kitapasztalni, hogy melyik a hozzám leginkább illő sportcipő. Jelenleg szerelmes vagyok a Nike VaporMax Plus cipőbe. Felső tagozatos koromban mindig is Nike Shoxra vágytam, úgyhogy ezzel is visszaadok valamit a gyerekkori énemnek.

Gyerekkoromban teniszeztem. Imádom a teniszt, de New Yorkba költözve rájöttem, hogy itt elég ritkák a teniszpályák. Korábban naponta három órát teniszeztem, úgyhogy az első néhány New York-i évemben nehéz volt megtalálni az új edzésrutinom. Alkalmanként eljártam egy-egy fitneszórára, de soha nem volt fenntartható. Mostanában elég sokat futok. Régen utáltam futni, de egész életemben próbáltam megszeretni. Igyekeztem perspektívát váltani, és nem úgy állni hozzá, hogy minden nap 8 km-t kell futnom, hanem úgy, hogy szeretnék futni a mentális egészségem és az agyam kitisztítása érdekében. Ez sokat segített. Futás után akkor is jobban érzi magát az ember, hogyha nem nagy távot tett meg. Egy hosszú nap után, akkor is ha fáradt vagyok, rábeszélem magam a futásra. 30 perce mindig van rá az embernek, nehogy már ne legyen. Csak ma reggel legalább 30 percet töltöttem az Instagramon.